A 19. századtól egészen a jelen század közepéig Franciaország a francia és a külföldi mûvészek számára valóban éltetõ termékeny táptalaja volt. Akkoriban Párizs a mûvészetek fõvárosának számított, manapság azonban, dicsõséges történelme ellenére, sajnos, többé már nem az.
A francia forradalom utáni évtizedekben és a 19. század elején a mûvészet a neoklasszicizmus és a romantika közötti versengés színtere lett. A neoklasszicizmus legkiválóbb francia képviselõje Jacques-Louis David (1748-1825), Napóleon késõbbi udvari festõje volt. David halála után egykori tanítványa, J. A. D. Ingres (1780-1867) lett a neoklasszicizmus vezetõ képviselõje, aktképei és portréi révén vált igazán ismertté.
A romantikus stílust elõször Théodore Géricault (1791-1824) neve fémjelezte. Géricault rajongott a lovakért, de legismertebb mûve, a Medúza tutaja egy hajótörés megrázó ábrázolása. Korai halála után Eugène Delacroix (1798-1863) lépett helyébe, aki merész színeivel és hatásosan érzelmes témaválasztásával évtizedekig meghatározó alakja volt a francia festészetnek. A 19. század közepén virágzott a természethû tájképfestészet, amely teljes mértékben a Fontainebleau melletti Barbizonban alapított festõiskola hatása alatt állt; a stílus legkiválóbb képviselõi Camille Corot (1796-1875) elvágyódást megjelenítõ tájképei és François Millet (1814-1875) realisztikus paraszt-csendéletei.
A realizmus merészebb válfaját képviselte Gustave Courbet (1819-1877); a festõ baloldali beállítottsága több képén is érzõdik, bár tájképei és csendéletei is ismertek. Még bátrabb volt a másik realista, Édouard Manet (1832-1883), képei (Reggeli a szabadban és az Olirrcpia) eleinte megbotránkoztatták a közönséget. Manet az impresszionisták elõfutárának tekinthetõ.
Az impresszionista csoportot az 1870-es évek közepén alapította Claude Monet (1840-1926) és Auguste Renoir (1841-1919). A fény és árnyék játékát megragadni kívánó impresszionisták forradalmi újítást hoztak a képzõmûvészetek terén. A fény és a színek leglényegét kutató Monet újra és újra megfestette a roueni katedrális homlokzatát, a normandiai Étretat szikláit és saját kertjének vízililiomait Givernyben.
Renoir meleg színeket alkalmazott, érzelemgazdag nõi arcképeirõl vált híressé, amelyek hátteréül gyakorta választott falusi környezetet. Kezdetben Paul Cézanne (1839-1906) is az impresszionisták hatása alá került, majd egyre inkább eltávolodott az irányzattól, bár tájképein, különösen szülõföldjének, Provence-nak tájait ábrázoló mûvein mindvégig különös figyelmet fordított a fény-árnyék hatásra. Edgar Degas-t (1834-1917) szintén megérintette az impresszionizmus, bár õt nem annyira a fény és az árnyék, hanem inkább a táncosok és a lovak mozgásából ellesett villámgyors, változó mozdulatok ábrázolása izgatta. Az impresszionizmus nyomdokain járt, bár más-más irányba indult el három kiváló festõmûvész: Paul Gauguin (1848-1903), akit a távoli tájak és az egzotikus téma iránti vonzódása végül Tahiti szigetére vetett; Henri de Toulouse-Lautrec (1864-1901), a Montmartre bohém életének megörökítõje; és a zabolátlan holland zseni, Vincent van Gogh (1853-1890), akit mindenkinél jobban lenyûgözött és elvarázsolt a provence-i táj ragyogó színvilága. Az 1890-es években a szimbolista festõk kerültek az érdeklõdés homlokterébe, legnevesebb képviselõjük Odilon Rédon (1840-1916).
A 20. század legelején lépett színre a francia képzõmûvészet két legjelentõsebb irányzata, a fauve-izmus és a kubizmus. A fauve-ok (vadak) mit sem törõdtek a mûvészet tárgyával vagy a realizmussal, õket csak a színek és a kompozíció érdekelte. Az irányzat legkiemelkedõbb képviselõje - és egyben a modern mûvészetek egyik festõóriása - Henri Matisse (1869-1954): talán a hosszú pályafutása legvégén festett háremhölgyek és csendéletek jelentik pályája csúcsát.
A fauve-ok csoportjához sorolták még Georges Rouault-t, Maurice de Vlaminckot és Georges Braque-ot. Az utóbbi egyben a kubista irányzat egyik megalapítója is volt; a spanyol Pablo Picassóval (1881-1973) közösen hozták létre azt az irányzatot, amely 1914-ig az egész francia képzõmûvészet uralkodó stílusává vált. Picasso, korai „kék" és „rózsaszín" korszakai után Az avignoni kisasszonyok (1906) címû képével jelölte ki a forradalmian új irányzat, a kubizmus irányvonalát. Szerteágazó tehetsége a késõbbiek során elvitte a szürrealizmus és a szimbolizmus felé, hogy azután megfesse a pályája csúcsát jelentõ Guernicát (1937).
A gépesítés és a gyári munka állt a kubizmus másik vezetõ alakja, Fernand Léger (1881-1955) érdeklõdésének középpontjában. A két világháború közötti korszakban a szürrealizmus számított a legelterjedtebb irányzatnak, bár legfõbb képviselõi, Max Ernst, René Magritte és Joan Miro nem franciák voltak. Körülbelül ugyanebben az idõben tûntek fel a francia mûvészeti élet horizontján a tehetséges kelet-európai emigránsok- talán a leghíresebb közöttük a Szovjetunióból elmenekült Marc Chagall (1887-1985), aki idõs koráig megõrizte sajátos, szárnyaló fantáziáját.
A kereskedõk számára jelenleg New York, sõt London és Köln neve hangzik legjobban. New York lett a fiatal mûvészek Mekkája; Párizs és Franciaország szinte alig vesz részt a jelen képzõmûvészeti eseményeiben. A háború utáni francia mûvészek közül talán csak Jean Dubuffet-nek, az absztrakt Nicolas de Staélnek és a szobrász Daniel Burennak sikerült nemzetközi sikereket elérnie.
A Kulturális Minisztérium tett ugyan lépéseket a képzõmûvészet felvirágoztatására, de ez meg sem közelítette a színház vagy a zene támogatását. Jacques Lang megfelelõ anyagi alapokat teremtett a múzeumok számára a kortárs mûvek megvásárlásához, és vidéken is modern mûvészeti központokat alapított. A legnagyobb hangsúlyt azonban a némiképp megkopott és rosszul szervezett vidéki állami múzeumok felélesztésére helyezte. Programját a múzeumok iránti megnövekedett érdeklõdésre alapozta.
A múzeumlátogatás ma a szabadidõ eltöltésének egyik nagyon is divatos formája, és a látogatók száma az utóbbi idõben megsokszorozódott. A franciák különösképpen az óriási, a képzeletet megmozgató mûvészeti kiállításokat kedvelik, amelyek általában egy-egy mûvész vagy periódus mûvészetét mutatják be. Az ilyen kiállítások mindig tömegeket vonzanak. Kétségtelen, hogy Párizsban jól tudják, hogyan lehet legelõnyösebben bemutatni a nagyszerû francia kulturális örökséget, és Párizs a kortárs francia tehetségek nélkül is olyan város, ahol a mûvészet állandó beszédtéma.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Párizs történelme
