Mindenki zseniális és kedélyes XIV. Lajos századában, kivéve XIV. Lajost, aki csak józaneszű és minden inkább, mint kedélyes. Ezzel szemben az irodalom tele van kedélyes emberekkel és kedéllyel, a művészet szintúgy: La Fontaine, a Le Nain  család, Moliére, Le Nőtre stb. Az irodalomnak az a szerencséje, hogy a Nagy Király rosszul valósította meg szándékait. XIV. Lajos parancsuralma, Boileau segédletével, nem sikerült teljesen. Szerencsére La Fontaine, a király kegyének elvesztése és barátjának, Boileaunak mennydörgő haragja ellenére is megőrzi ebben a finomra gereblyézett században a régi francia költők (a fabliauktól a XIII. Lajos-kori »groteszkekig«) csapongó, kelekótya, csúfondáros szellemét. Azért La Fontaine is megpróbálja, hogy hozzáidomuljon a bölcsességhez, a rendhez, a szertartásossághoz. Nem »nehéz fiú«. Igaz, hogy ő csak a saját feje után megy, de mindig az utolsóként szólónak ad igazat. Minthogy azonban olyan sokan szólnak, végül is csak saját szeszélyére hallgat. Boileau őrjöngve fenyegetődzik, elfordul tőle, megharagszik. A Mesék túlélik az Ars Poeticát. A Mesék azok közé a művek közé tartoznak, amelyekről azt hisszük, hogy bizonyára sokkal jobban szeretnők őket, ha tizenkét éves korunkban nem kényszerítettek volna bennünket arra, hogy szeressük. Úgy gondoljuk, hogy jobban szívünkbe zárnók, ha nem kellett volna szinte már a bölcsőben betéve tudnunk. Merő ábránd. La Fontaine ma már arra való, hogy emlékezetünkben elkeveredjék a kiszámoló versikékkel és a mesékkel, hogy a mezei patkány találkozzék a tyúkanyóval, ki a falon kemény kenyeret szemelget, hogy a mesebeli abderiták kezet fogjanak a refrén Egyedembegyedemjével és Hajdú sógorral, hogy a Farkas és a bárány - De zavarod mordul a gaz most még vadabban megegye reggelire a magas fűben futó, incogó-cincogó egérkét. Ezek a kis, félvállról odakent, kegyetlen, ravasz darabkák, teli leleménnyel, célzással és sejtetéssel, valaha a felnőttekhez szóltak, most már azonban a tenger által hosszú idő óta görgetett kavics, az olyan só-, homok- és hullámmarta régi szobrocskák gyermekded bájával ragyognak, amelyeknek már csak varázslatos körvonalai maradtak fenn. La Fontaine poézise a legelkoptatottabb, legszínehagyottabb, a legjobban kisikált, szétrágott, legyalult költészet Franciaországban. Ugyanolyan lehetetlen és hasztalan megkísérelni helyreállítását eredeti frisseségében, mint újrafesteni az Akropolis vagy a román bazilikák valaha több színű szobrait. Mert abban a gyönyörűséges bizsergésben, amelyet a mi vásári igricünk, a mi nemzeti énekesünk, a mi XIV. Lajos-parókás Seherezádénk vált ki bennünk, ma már nem lehet eldönteni: mi tulajdonítható az ő tehetségének és mi nemzeti géniuszunknak, mi az ő költészete, és azoknak az olvasó, szavaló nemzedékeknek a költészete, amelyek egymásnak átadták. Három évszázad srácai működtek közre La Fontaine apánkkal, s így kaptuk ezeket az írásokat, amelyeket soha nem olvastunk a korabeliek szemével. La Fontaine nem is annyira író, mint műemlék. A Mesékben ma már tücsköt-bogarat összekeverünk (a szó szoros értelmében) : a tücsök maj' megaggya nyáron (nyanyanya), tücsök-szavamra mondom (rontom-bontom) . . . Ez ellen nincs mit tenni: a Mesék-et a kilencéves szem és fül megrökönyödésével és oktondi frisseségével kell olvasni, mint aki most fedezi fel hirtelen egy hidra száz fejét egy ösvény fordulóján és még ezer más titokzatos, felmérhetetlen és elképesztő csodát. La Fontaine az egyetlen költő, akinek használt, hogy teljesen félremagyarázták, és akinek varázsát közönségének a félreértései fokozták. A Mesék éppoly kevéssé kizárólagos birtoka a kritikusoknak, a kutatóknak, a tiszta irodalom szakértőinek, mint ahogyan a Malbrough vagy a Mére Michel népdal nem elsősorban a zenetudósoké, a zeneszerzőké vagy a zeneakadémiai tanároké. De először is, La Fontaine csakugyan egy ember neve ? Persze, hogy nem. Egy helység, egy dűlő neve. La Fontaine Franciaországban van, ott, ahol a meseforrás vize folyik. Michel Bréal azt állította tréfásan, hogy Napóleon nem létezett, hogy csak egy napmítoszról van szó, hogy a Császár nem más, mint. Phoebus, a tizenkét marsall pedig az állatöv tizenkét jegye. La Fontaine-ről is el lehetne mondani, hogy nem létezett. Ő az a legendás személyiség, akinek aggastyánjaink és unokáink álmai minden mesét tulajdonítanak. Igaz, azt mondják, hogy csak a gazdagnak szokás kölcsön adni. Ám a Mesék szerzője jellegzetesen mesebeli lény.

Amikor La Fontaine Baruchhal vagy Bidpaival  találkozik, egy pillanatig sem habozik: rögtön felismeri bennük saját világát, a testvérlelket. És Giraudoux amidőn megvilágítja, miért telik gyönyörűségünk a Mesék szerzőjében, szintén nem habozik. Taine Champagne tartományt hozza fel vagy a fabliauk szellemét, La Fontaine-t Cháteau-Thierryvel vagy XIV. Lajos udvarával magyarázza. Giraudoux csalhatatlan tekintete messzebb lát: La Fontaine fabulái valóban mesék, ezek a mi Ezeregyéjszaka meséink. La Fontaine - mondja - nem a mesék nyelvét beszéli, hanem ennek ellenkezőjét: mesenyelvet. Íme, ez röviden La Fontaine titka, azé a költőé, aki Nyugat klasszikusai közül a legkeletibb. Egész könyvet lehetne írni - töredékei már meg is vannak imitt-amott - a Kelet és mi címmel. Nem Kelet rontásairól, hanem varázsáról szólna, nem arról, ami a francia szellemnek veszélyes vagy megemészthetetlen benne, hanem mindarról, ami barátit nyújt nekünk Kelet, és esetleg amivel kiegészíti szellemünket. Meg kellene mutatni a nagy embereket és a nagy kultúrákat, nem begubózva, nem is átitathatóknak egymástól, hanem mohóknak: nem vonulnak vissza semmilyen kívülről jövő győzelem elől, hanem megostromolják, meghódítják azt, s így táplálják önnön lényegüket. Ez a könyv, amelyről álmodom, a szenvedélyes és színes szellem regénye lenne. Öröm volna megnézni, hogyan hatott Montaigne-re, Racine-ra, Nervalra, Barrés-re Kelet kísértése és hogyan kerekedtek felül rajta. És akkor egy egész keleti királyságot Fedezhetnénk fel elragadtatással kultúránk kebelében. Úgy hiszem, La Fontaine lenne e birodalomnak fortélyos és nemtörődöm fejedelme, olyan fejedelem, aki egyszerre lenne szultán és sajátmaga Seherezádéja. La Fontaineben mindenekelőtt a mesélőt kedveljük, túl a stílus szépségein, a huncutság gyönyörűségein, a moralitáson és immoralitáson. Nem sokan vannak irodalmunkban olyanok, akik olyan történeteket mesélnek nekünk, amelyek nem mennek ki a divatból. A tanulság volt az, ami megtévesztett bennünket La Fontaine esetében. Pedig általában nem sokat számít; nála a tanulság csak hamis dísz, utólagos toldalék, amellyel a költő a műfaj törvényének kívánt hódolni. Nem volt egyedül: Legnagyobb írónk egyike, Perrault kötelességének vélte, hogy minden csodálatos meséjét néhány eléggé közepes verssorral, elbeszélésének versbe szedett tanulságával fejezze he. Hüvelyk Matyi például, ez az egyedülálló remekmű, ezekkel a lapos sorokkal végződik: A szülőknek sosem csapás a sok gyerek, Ha csinosak, formásak, délcegek, S mozgásuk, járásuk kecses-szép; De ha közöttük egy satnya akad, Csúfolják, kifosztják s kivetnék, Pedig nem egyszer ez a hitvány kis alak Hozza meg az egész családnak a szerencsét.

De a Perrault féle tanulság éppen olyan felesleges, mint a La Fontaine-féle. Munkásságuk lényege másutt van. A mítoszokban, amelyeket nekünk kínálnak, a kalandokban, amelyeket lepergetnek szemünk előtt, abban a világban, amelynek poézise nem onnan származik, hogy az állatok úgy beszélnek, mintha emberek lennének, sem nem abból, hogy az emberek állatoknak álcázzák magukat, hanem onnan, hogy az állatok és az emberek egyforma életet élnek. A legigazibb mesélőknél mindig találunk állatokat. Perrault, La Fontaine, Kipling, Colette, Supervielle (gondoljunk Noé bárkájára), mindnyájuknál felleljük a mesében az állat-poézist. Szinte azt mondhatnám, hogy nem feltétlenül az a nagy mesélő, aki állatokról beszél, de minden bizonnyal az, aki az állatokról éppúgy tud beszélni, mint az emberekről. Egyébként épp az állatok segítségévet sikerült Giraudoux-nak a fején találni a szöget, amikor La Fontaine-ről beszélt. Egyszer elmesélte, hogy - nem is nagyon tudja, miképpen - állatszakértő lett belőle. Előszavakat írt az állatokról szóló könyvekhez, az Országos Növény- és Állatkert Egylet évi díszebédjén elnökölt. És neki telefonált egy kiadó, hogy segítse kihozni egy rue de Tournon-i ház padlásáról egyik ismerőse kölyökoroszlánját, amelyik oda menekült. Én azt hiszem, hogy volt valami elfojtott, de termékeny keletiség ebben a bellaci polgárban, ezért tudta nemcsak megérteni La Fontaine-t, de ezért értettél: meg őt magát is az állatok. La Fontaine emlékeztet a kitűnő állatfestőkre (ha nem is ért a zoológiához, amint azt bebizonyították nekünk, de amire egyébként fütyülünk), ugyanolyan éles szemű és tehetséges, mint a hindu állat; festők vagy mint a kínai szobrászok. És Giraudoux mondta a legszebb és legokosabb dolgokat, például ezt is (és ez még csak nem is a legszebb): van egy nagyszerű nyelv, amely közös az állatokéval, éspedig a csend. Mert Giraudoux-nak az állat nemcsak életfürdő volt, olyan lény, amely csökkenti feszültségünket, az egészséghez vezet bennünket, eszünkbe juttatja a természetes életrendet, megment bennünket a pusztulástól. Mindenki, aki összekerül egy állattal, újjáteremti a. földi paradicsomot, mert minden állat egyfajta próbabábit, amelyre nem. lehet ráhúzni a tisztesség bizonyos formáit... Kevés dologban vagyunk bizonyosak ezen a földi világon, az azonban teljesen bizonyos, hogy egyetlen állatnak sem kell megtanítania kicsinyeit az udvariasságra, egyetlen elhúnyt állatról sem fogják mondani: - vajon érezte-e, hogy meghal:' S egy szép napon meglepetéssel fogják észrevenni, mennyi állat szerepel annak az írónak a műveiben, akit az ostoba kritika az elértelmiségiesített élet, a valóságtól elszakított világ festőjének tartott, kezdve Suzanne állatseregletétől az elhagyatott szigeten, egészen Elektra sündisznaiig. Időről időse megjelenik a könyvesboltok kirakataiban egy könyv, amelyet »francia Kipling«-nek vagy új Dzsungel könyvének hirdetnek. Minden lapon nagy fenevadakat találunk. A szerző aprólékosan leírja őket, nem kímél meg bennünket szőrzetüknek egyetlen szálától sem. Igen ám, de egyikük sem él. Az a benyomásunk, mintha bábukat rángatna az író. Szeretne megijeszteni bennünket., »hú, hú« bömböli. De nem hisszük el és nem félünk. És egyszer csak betoppan egy agyoncivilizált egyén, egy udvari költő XIV. Lajos korából, egy diplomata tanár, egy okos uruguayi, aki olvasta Rimbaud-t és a szürrealistákat.' Elmesélik nekünk a teve és a bot, a sokfejű sárkány és sokfarkú sárkány, egy párducmacska vagy egy puma, egy mókus vagy egy szamár, vagy akár Noé bárká- ja történetét. És íme, megtörténik a csoda: hiszünk az elmesélt történetnek, de nem félünk. És kikel lelkünkben a nem is olyan kietlen Kelet, mely keblünkben szunnyadt. Mert a művészet titka mindenekelőtt az a bűnrészesség, amely annyi mindenbe belekever bennünket. Nincs nagy művészet, amely ne kívánna megdöbbenteni. A szépben mindennek egyszerre kell látszania, az újnak és a nagyon-nagyon réginek, a soha nem látottnak, és a mindennapinak. Sem az egzotizmus, sem a félelem nem tárgya a művészetnek önmagában. Ha valamilyen tanulságot kellene levonnunk ebből a szembesítésből Giraudoux és La Fontaine között, megállapíthatnánk, hogy mindketten a barátság és a gyöngédség nagy költői. A szenvedély azzal a kockázattal jár, hogy elferdíti szemünkben a világmindenséget.

Akár Keletről, akár állatokról vagy emberekről legyen szó, a tisztán látó gyöngédség, amely néha kegyetlen is tud lenni, testestül-lelkestül kiszolgáltatja nekünk őket. De La Fontaine és Giraudoux már maga a mese. És a mesék tanulságai nem tanulságosak. Ma már azonban nem tudjuk La Fontaine-t olvasni. Ma csak halljuk, de nem értjük. Mert nagyon is valószínű, hogy az a gyönyörűség, amit nekünk az Adonis, Mineo leányai vagy a Vaux-i álom című költemények szereznek, teljesen érthetetlen lett volna magának La Fontaine-nek, és elképedten látná, hogy milyen csodálatos varázserővel nyűgöz le bennünket a Két galamb gyöngéd dallamossága. Ami fennmaradt a mi szemünkben az igazi La Fontaine-i poézisből, az valószínűleg és főleg akaratlan. Boileau azt írta Maucroix-nak, hogy La Fontaine ezt a két verssort becsülte tőle a legtöbbre. "S szomszédaink a sok adótól mind elestek, Mit művészetükért városaink fizettek."
Még ha tudjuk is, mit kell az udvariasság számlájára írnunk, annyi bizonyos, hogy ha La Fontaine Boileau-t két kevésbé lapos verssorért kívánta volna megdicsérni, kétségtelenül megtalálta volna őket. Talán mélységes fé1reértésnek tulajdonítható, hogy mi olyasmit tartunk maradandónak La Fontaine munkáiban, amit ő talán nem értékelt olyan sokra, mint mi: Percekké vált napok, percek selyembe szőve, Kellemes sóhajok, öröm gyermeki könnye, Eskü, mámor, gyönyör, ujjongó érzelem: Ezekből alakul a boldog szerelem."
Rónay György ford.

Talán e szép soroknál neki jobban tetszettek ezek: Nem fogtam versbe én, hogy magasztaljam itt Rómát, avagy világbíró hős fiait. Nem annyira a csínját, mint inkább a hasznát kell becsülni ennek a munkámnak - írta a Mesék előszavában. Vajon csakugyan azt a La Fontaine-t szeretjük-e, aki és akinek lenni akart? Avagy megint csak egy mesebeli La Fontaine-t szeretünk?