Írói és színpadi nevén Molière, francia drámaíró, rendező és színész, a modern komédia megteremtője.

Egy párizsi királyi kárpitos fiaként látta meg a napvilágot; édesanyja korán meghalt. A polgárgyerek Poquelin a város nagyhírű jezsuita kollégiumába (College de Clermont) került, ahol a tudományok és a skolasztikus filozófia mellett latinul is megtanult, eredetiben olvasta Plautus és Terentius komédiáit. Poquelin közeli barátságot kötött La Mothe Le Vayer abbéval, aki apja, François de La Mothe Le Vayer abbé könyvtári hagyatékát gondozta; egyes források szerint ezek a művek nagy hatással voltak a későbbi szerzőre. Első munkái között tartják számon a Lucretius római filozófus által írt De Rerum Natura fordítását (mely mára elveszett).

Amikor az ifjú Poquelin tizennyolc éves lett, apja ráhagyományozta a Tapissier du Roi (udvari kárpitos) címet és az ezzel járó hivatalt, mely így gyakori találkozásokat tett lehetővé számára XIV Lajos királlyal. Poquelin saját állítása szerint 1642-ben Orléansban jogi doktori címet szerzett, ezt azonban többen vitatják.

1643 júniusában szerelmével, Madeleine Béjart-ral és annak két testvérével L'Illustre Théâtre (Híres színház) néven megalapították első színtársulatukat, mely azonban 1645-ben csődbe ment. Poquelin ekkortól vette fel a Molière nevet, mely egy kis dél-franciaországi falu neve volt. A csődbe ment társulat tartozásai miatt Molière az adósok börtönébe került, ahonnan csak egy derék útépító mester kölcsöne mentette ki. Ezt követően Madeleine-nel együtt vándorszínésznek álltak, és tizennégy éven keresztül a Párizs környéki falvakat járták. Utazásai során találkozott Conti hercegével, aki egy időre a társulat mecénása, és (ennek fejében) névadója volt.

Lyon városában Molière sokat játszott; korábban Maurice Scève és Rabelais alkotói zsenije is itt bontakozott ki. Lyonban Madame Duparc – ismertebb nevén La Marquise – is csatlakozott a társulathoz. Ez idő tájt Pierre Corneille nagy igyekezettel (de hiába), később Jean Racine (ő viszont sikerrel) ostromolta La Marquise-t szerelmével. Racine a Théagene et Chariclée című darabját felajánlotta Molière társulatának, Molière azonban, bár biztatta az ifjú szerzőt, nem tűzte műsorra a darabot. Racine ekkor művével az Hôtel de Bourgogne színtársulatához fordult. Amikor ez a lépés Molière fülébe jutott, minden kapcsolatot megszakított Racine-nal.

Molière 1658-ban érkezett Párizsba, és a Louvre (ekkor színházként működő) épületében némi sikerrel játszotta Corneille tragédiáját, A szerelmes doktor (Nicomede) című komédiát. Társulata elnyerte a Troupe de Monsieur címet (a "Monsieur" a király testvérét jelentette), és patrónusa segítségével egyesült az egyik ismert párizsi-olasz commedia dell’arte-társulattal. 1659. november 18-án színházukban, a Petit-Bourbon-ban mutatták be Molière első átütő sikernek számító darabját, a Kényeskedők-et (Les Précieuses ridicules).

1661-ben, patrónusa kedvét keresve megírta és műsorra tűzte A féltékeny herceg című darabot (Dom Garcie de Navarre, ou le Prince jaloux), melynek előadásán a király testvére (a Monsieur) játszotta Philippe, az Orléans-i Herceg szerepét. (A Monsieur-t annyira elbűvölte a színház világa, hogy hamarosan fel is adott minden állami hivatalt.) Ugyanebben az évben még két másik komédiája is sikerre jutott: a Férjek iskolája (L'École des maris) és a Kotnyelesek (Les Fâcheux), melyet a király tiszteletére rendezett ünnepségen mutattak be.

1662-ben Molière, társulatának olasz tagjaival együtt átköltözött a Théâtre du Palais-Royal épületébe. Ugyanebben az évben feleségül vette Armande-ot, akit ő Madeleine Béjart húgának vélt (ám aki valójában Madeleine titkos kapcsolatból született lánya volt). Ekkor játszották a Nők iskolája című művét (L'École des femmes); mind a darab, mind Molière házassága nagy port kavart Párizsban. A művészetét ért kritika ellenében megírta a Nők iskolája kritikáját (La Critique de "l'École des femmes") és a Versailles-i rögtönzést (L'Impromptu de Versailles).

Ellenfelei azonban a francia udvar felsőbb köreiben kerestek támogatást Molière kihívó realizmusa és engedetlensége ellen. Ehhez a mozgalomhoz csatlakozott Conti hercege és Jean Racine is. Ugyancsak kevéssé kedvelték Molière műveit a janzenisták és a hagyományos művek szerzői. Molière ekkor azonban még erős támogatókra talált: a király mellé állt, és rendszeres jövedelem biztosítása mellett elvállalta Molière elsőszülött fiának keresztapaságát is. A kor irodalmi „orákuluma”, Nicolas Boileau-Despréaux szintén támogatta az írót.

1664-ben Versailles-ban bemutatták a Tartuffe-öt (Tartuffe, ou l'Imposteur), melyet óriási felháborodás követett. A darab cselekménye dióhéjban: A jómódú Orgon meg van győződve arról, hogy vendége, Tartuffe, egy mélyen vallásos, ennélfogva kiváló ember – a valóságban azonban Tartuffe egy számító hipokrita. Orgont, mint a ház urát, arra ösztökéli, hogy családja tagjait hatalma alatt tartsa, így aztán Orgonon keresztül könnyű lesz uralkodni felettük. Mire Tartuffe igazi természete kiderül és Orgon rádöbben tévedésére, Tartuffe-nek törvényes kontrolja van a család anyagi javai felett. Az utolsó pillanatban a király közbelép, és Tartuffe-öt börtönbe csukják.

A tartuffe szó a francia – és még sok más – nyelvben ma is használatos; azt az ember jelöli, aki csak színleli az erkölcsiséget, de főképpen a vallásos erényeket.

A hírre, hogy a király felfüggeszti a képmutató egyházfiról szóló darab előadásait, Molière 1665-ben megírta a sevillai csábítóalakját, a Don Juan vagy a kőszobor lakomájátt (Don Juan ou le Festin de Pierre), melynek középpontjában egy ateista áll, aki vallásosnak mutatja magát, de Isten megbünteti őt. A király reakciója igen diplomatikus volt: mindkét előadást betiltotta, ugyanakkor biztosította a társulat és Molière közvetlen kincstári támogatását.

A kitüntetett Molière a királlyal ebédel – a Képes Világ c. hetilap illusztrációja, 1869.

Lully segítségével zenés darabbá dolgozta át A szerelmes doktort, melyet ekkor a „par ordre du Roi” (a király megrendelésére) alcímmel látott el, és amely így újra sikert hozott számára. 1666-ban mutatták be a Mizantróp (Le Misanthrope) című (talán legkifinomultabb) darabját, melyet azonban a korabeli közönség kevéssé értékelt.

Több próbálkozás után, némileg átdolgozva, 1667-ben ismételten megpróbálta színre vinni a Tartuffe-öt L'imposteur címmel, ám amint a király elhagyta Párizst, a főpapság betiltotta a művet, melyet így csak pár évvel később, a királyi hatalom újbóli megszilárdítása után tűzhettek ismét műsorra.

Molière ekkor már beteg volt, és jóval kevesebbet írt, mint korábban. 1668-ban Plautus nyomán megírta az Amphitryont, melyben ugyanakkor egyértelmű utalásokkal szolgál a király titkos szerelmi viszonyaira. A közönség nem fogadta tetszéssel Dandin György, vagy a becsapott férj (George Dandin, ou le Mari confondu) című darabját, A fösvény (L'Avare) azonban hatalmas sikert aratott.

Lully-vel társulva ismét zenés darabokat alkotott, melyek közül legismertebb Az úrhatnám polgár (Le Bourgeois Gentilhomme), mely egyesek szerint volt patrónusa, a Fouquet ellen forduló Colbert leleplezését célzó szatíra. Ugyancsak Lully-vel együtt alkották meg a Psyché című tragikus balettet, melynek szövegkönyvéhez Thomas Corneille (Pierre Corneille öccse) is hozzájárult.

1671-ben meghalt Madeleine Béjart, és Molière-t mind a veszteség, mind saját betegsége egyre jobban legyengítette. Ennek ellenére megírta a Scapin furfangjait (Les Fourberies de Scapin), ám az ezt követően írt Escarbagnas hercegnője (La Comtesse d'Escarbagnas) messze alatta maradt egyéb művei színvonalának.

A Tudós nők (Les Femmes savantes) 1672-es megírásához hozzájárult, hogy Lully-vel eltávolodtak egymástól, így Molière-nek vissza kellett térnie a hagyományos drámaformákhoz. A darab ugyanakkor nagy sikert aratott, és ez némi erőt adott a szerzőnek, hogy tovább dolgozzon.

Molière életének talán legismertebb momentuma az az utolsó pillanat, amikor a Képzelt beteg (Le Malade imaginaire) előadása közben a színpadon összeesett, majd néhány órával később saját otthonában meghalt. Az utolsó kenetet nem vehette magához, mert két pap is visszautasította a hívását, a halál pedig már a harmadik megérkezése előtt elérte.

Molière síremléke Párizsban, a Père Lachaise temetőben

Mivel a kor szokása szerint színészeket nem temethettek megszentelt földbe, csak özvegye, Armande közbenjárására, XIV. Lajos külön engedélyével, éjszaka búcsúztathatták el. (Földi maradványait 1792-ben a Pantheonba, majd 1817-ben a Père Lachaise temetőbe helyezték át.)

Annak ellenére, hogy a tragédiát tekintette magasabbrendűnek, Molière a vígjátékai, és misztériumjátékai révén vált közismertté. A komédia műfajában íródott művei az improvizatív játékmódra épülő commedia dell’arte olasz hagyományát követték. Az ebben a műfajban is gyakran szereplő házassági bonyodalmakat, a megnemértés témáit, és a fennálló társadalmi rend álságos voltát Molière gúnyoló, szatirikus hanggal ötvözte, és vígjátékainak nem egy esetben pesszimista végkicsengést adott.

Halála után néhány évvel, 1677-ben királyi rendelet intézkedett Molière elárvult társulata és a Bourgogne-színház egyesítéséről. Ebből született meg a francia nemzeti színház, a Comédie-Francaise, amelyet "Molière háza"-ként is emlegetnek. Molière nemcsak író volt, hanem egy sokoldalú, minden irányban működő színházi ember, színész, rendező, színigazgató és szerző egyszemélyben, darabjait közvetlen szükségletre, maga az előadás miatt írta. Az idő szorításában nem volt mindig lehetősége kidolgozni a végkifejletet, így a deus ex machina eszközeit alkalmazta, ettől darabjai még közvetlenebbek, még őszintébbek, még leleplezőbbek lettek. A fent említett olasz vígjátéki hagyományokon túl követte a latin, a francia, sőt a spanyol vígjátéki hagyományokat is; amiből csak merített, azt mind átlényegítette, egyéniségének pecsétjével hitelesítette. Műveinek előadásai ma is élményt jelentenek, darabjait ma is játsszák Európában, s természetesen a Comédie Francaise deszkáin ő a legnépszerűbb szerző – darabjainak szereplői máig sem "haltak ki". A képmutató és pénzsóvár világ működik tovább, ráismerünk a fösvényekre, a kékharisnyákra, az álszentekre. Van egy igen érdekes adatsor: a Comédie-Francaise deszkáin 1680 és 1920 közt 21 647-szer játszottak Molière darabot, ugyanekkor Racine-éit 6753-szor, Corneille-éit 5241-szer. Hazánkban már a XVIII. század végétől fordítani kezdték Molière darabjait, és azóta nálunk is fényes karriert futottak be művei.

Molière alkotói korszaka egybeesik a legnagyobb holland festők, Frans Hals és Rembrandt alkotói korszakával.