Hol az óceánhoz hasonlították, hol a Himalájához. Még ellenfelei is a meghökkentő nagyságot, a már-már végtelent vették tudomásul egyéniségében is, életművében is. Költő volt, mindenekelőtt költő, a francia nyelv és a francia verselés mindenkinél gazdagabb, zengőbb és látványosabb bűvész művésze. Ez a költő évtizedeken át volt a legvitatottabb, majd a legdivatosabb drámaíró egész Európában. Színházi bemutatkozása példátlan botránnyal kezdődött, a nézőtéren összeverekedett a közönség haladó és maradi része. Nemsokára már minálunk is az ő neve jelenti a drámairodalomban az újat, a haladót, a demokratikusat. Ez a drámaíró-költő kezdettől mindhalálig közéleti férfi, ma úgy mondanók: elkötelezett. Kamaszkorban lelkesen vallásos és lelkesen reakciós, de már siheder fővel harcos liberális, majd a királyok ellen bonapartista, hogy később a bonapartistákkal szemben a köztársaság leghatékonyabb hangú szószólója legyen, s amikor elkövetkezik a polgári köztársaság, már kiábrándult a polgárságból, és kiáll a Kommün üldözöttjei mellett, elérkezvén egy romantikusan utópista szocializmushoz. Úgy változtatta véleményeit, hogy mindig előrelépett. Úgy volt polgár, hogy a nép érdekét tartotta szeme előtt. Úgy igényelte a dicsőséget, hogy sohase kelljen összeütköznie lelkiismeretével. Ezért vállalta, hogy 111. Napóleon idején hontalan legyen, és egyedül ostromolja kívülről átkozódó versekkel és megbélyegző röpiratokkal a „Kis Napóleon" zsarnokságát. Ezért vállalta otthon, aggastyánként, hogy hivatalosan elmebetegnek mondják, mivel odaállt a legyőzött üldözött kommünárok mellé, akikkel egyébként nem is értett egyet forradalmuk idején, de még kevésbé értett egyet burzsoá legyőzőikkel. Nos, úgy is tűnhet, hogy ebben a pompázatos költői, drámaírói, politikai életben csupán időnkénti kirándulás a széppróza, a regényírás. Valójában a nagy költő és a nagy közéleti férfi éppen regényeiben foglalta össze leglényegesebb mondanivalóit, és ha úgy esik, hogy semmi mást nem ír, csak A párizsi Notre-Dame-ot, a Nyomorultakat, A tenger munkásait, a Nevető embert és élete alkonyán az 1793-at, akkor mindössze azt kellene mondanunk róla, hogy ő volt a világhatású francia romantika legnagyobb regényírója.

Már ifjan a romantikusok vezére volt. Romantikusnak lenni Franciaországban az ezernyolcszázhúszas években nemcsak egy stílusirány hívét jelentette, hanem egyben liberalizmust, királyellenességet, a forradalom hagyományának hordozóját. A romantikus szertelenségek az irodalomban egyben politikai tüntetést hordoztak magukban. Ezért kellett olyan véres botránynak kitörnie az Hernani bemutatóján, hiszen még az újfajta verselés is politikai tüntetést jelentett. Ez a romantika úgy akart a valóságra vallani, hogy kereste emberben és helyzetben a szélsőségeket, bontotta a megszokott klasszicizmus formáit. És az angol Walter Scott világraszóló példát adott: középkori témákban megvalósítani a romantikus igényeket. Scott hatása Hugóra is kétségtelen. Hugo azonban nagy költő volt, és zengő költői nyelven, színes látomásként idézte fel a középkori Párizst, amelyre sötét árnyat vet a Notre-Dame székesegyház komoran pompás gótikája. A romantikus kellékek elavulhattak, A párizsi Notre-Dame, ez a legeslegromantikusabb regény ma is él, ma is borzongatva hat, és mindenkinek feledhetetlen ismerőse marad Quasimodo, a púpos, sánta, süket harangozó, akiben sajátosan egyesül minden testi csúnyaság és minden lelki szépség.

A regény azonnal világsiker lett, és utána szerzője sokáig nem írt regényt. Nem ért rá. Költőnek kellett lennie, drámákat várt tőle színház és közönség, vezérszerepe volt előbb a romantikusok közt, majd a haladó nagypolitikában. Csak száműzetésének közel két évtizedében tért vissza a prózai nagyepikához. Egy angol szigeten írta meg a Nyomorultakat, a világirodalom mindmáig egyik legtöbbet olvasott regényét. Most már nem a múltat idézi - ez a francia polgár világa, és a polgári világon belül a méltatlanul megalázottaké: a nyomorultaké.

Eszmei mondanivalója szerint vádirat a nyomor, az igazságtalanság, a méltatlan kijátszottság ellen: a francia közviszonyok megbélyegzése. Témája szerint sokszálú, mozgalmas, fordulatos eseményáradat, amelynek hőseit soha többé el nem felejti az olvasó. Az emberi lélek legtisztább eszményei ütköznek össze alantas indulatokkal. Angyalok és ördögök harca, mint általában a legjobb romantikában, ahol a nagyon szemléletesen ábrázolt alakok az erények és bűnök jelképeivé válnak. De nemcsak jelképekké, hanem példaképekké is. Tisztább lelkű szerelmesek, tisztább lelkű forradalmárok, tisztább lelkű kisemberek sem az életben, sem az irodalomban el nem képzelhetők, mint akik személyes ismerőseinkké válnak itt. De sötétebb gonosztevőket, sötétebb számítókat, sötétebb üldözőket sem találhatunk sem az életben, sem az irodalomban. A nagy pártosság ott rejlik, hogy a megalázott mindig tiszta lelkű, akkor is, ha volt gályarab, akkor is, ha az utcasarokra kényszerítette az éhség és az anyai szeretet éhező kislánya iránt. És van ebben a regényben egy kíméletlen rendőr, aki egyszer csak felismeri, hogy gonosz államapparátust szolgált oly híven, derék üldözöttek ellen. S nem talál más utat, mint az öngyilkosságot.

Sokan kifogásolták a Nyomorultak lélektanát, jellemeinek és helyzeteinek túlzottságait is, néha még a szerkesztés zegzugosságát is. De senki se tudott szabadulni varázsa alól. És az is eleve kétségtelen volt, hogy a társadalmi valóság ábrázolásában ez a legromantikusabb társadalmi regény átlépett a nagyrealizmusba is. Sőt egyben-másban előkészítette a nyomor felé forduló naturalizmust is.

A tenger munkásai a nehéz munkát végző emberek dicsőítése. A Nevető ember megint múltban játszódó regény: egy eltorzított testű ember társadalmon kívüliségének tragédiája. Mindkettőben jellegzetes romantikus szélsőségek vegyülnek a valóság szemléletes képeivel. Végső regénye - az 1793 - pedig a francia forradalom rémületes esztendejét, a guillotine korszakát idézi, amikor jövő és múlt kíméletlenül vívja egymás ellen életharcát, úgy is mondhatnók, hogy példázat a forradalmi erkölcsről.

Ezeken kívül is vannak még kisebb regényei. Már egészen fiatalon is regénnyel próbálkozott, közben-közben is írt kisebb-nagyobb prózai elbeszélő műveket. Ezek nemegyszer közel állnak a fantasztikus rémregényekhez. Hiszen a rémregényeket is a romantika szülte. Még azt is mondhatnók, hogy a dúsgazdag életművű Hugo ponyvaregényírónak is sokkal jobb, mint ezen az úton követő utódai. Az Izlandi Hán című rémületes történetet akár horrorfilmre is lehetne vinni. De nem ezek jelzik Hugo prózaírói főútját, hanem a nagy művek, mindenekelőtt A párizsi Notre-Dame, a Nyomorultak és az 1793.

Ezekben és a többiekben is igenjellemző az ábrázolás mellett a leírás. A romantika egyébként is kedvelte a regénybe szőtt részletező leírásokat. Walter Scott-tól Jókai-ig jellemző mozzanatai a regényeknek egy-egy táj vagy épület vagy népszokás vagy akár egy csata szemléletes leírása. Hugo ennek is művésze. S itt nem feledhetjük el, hogy ez a költő - magánszórakozásból - olyan jó festő volt, hogy versenyre kelhetett volna a hivatásbeliekkel. Festői módon tud látni, és ez teszi látomásszerűen láthatókká, amit leír. Ahogy például elmondja, hogy milyen a Notre-Dame székesegyház, az önmagában is irodalmi remekmű. S aki elolvasta, és utólag jut el Párizsba, értőbben látja a gótikának ezt a nagy alkotását. De ahogy a Nyomorultakban elmondja a cselekmények helyszíneit, mocskos kocsmától nyomasztó kolostorig, vagy ahogy a Nevető emberben leír egy hullát, amelyet a szél az akasztófán himbál, vagy talán leghíresebb leírásában, az 1793-ban, elénk idéz egy hánykolódó hajón elszabadult ágyút - ezek nemcsak példái, hanem felül nem múlt példaképei is a romantikus leírásnak.

Hugo regényei már életében is világszerte olvasottak voltak, és ahogy nemzedékről nemzedékre növekszik az olvasóközönség, egyre nagyobb példányszámokra van szükség belőlük. Romantikus kortársainak jó része irodalomtörténeti emlékké halványult. Sőt manapság már az egykor oly népszerű Hugo-drámákból is csak keveset szoktak játszani. De ahogy mit sem avul legszebb verseivel Hugo, a költő, úgy nem avul, sőt egyre népszerűbbé válik Hugo, a regényíró.