Jean Reno

Kevés karakteresebb karakterszínészt ismerünk Jean Renonál szerte a mozi világában, még a franciák között is, pedig ott aztán sok a jellegzetes arc. Ezzel nagyjából azt akartuk mondani, hogy ő olyan szimpatikusan ronda csávó, akit könnyű megjegyezni, pedig a franciák közt aztán tényleg sok a csúnya. Igaz, Reno nem is eredeti francia. Igazából nehéz meghatározni, hogy micsoda is, hiszen eleve nem is Jean Reno a becsületes neve, hanem Don Juan Moreno y Jederique Jimenez. Vagyis hősünk spanyol, pontosabban andalúz származású, akinek szülei a polgárháború után menekültek Marokkóba a fasiszta Franco rezsim elnyomása elől és itt született a kis Don Juan Moreno, 1948. július 30.-án. A család számára visszanézve rendkívül idilli marokkói életet azonban megszakította az egész közel-keletet és arab világot felrázó hatnapos háború és hősünk úgy döntött, hogy Franciaországba költözik. A langaléta ifjú franciahonba érkezve először is a kötelező katonai szolgálattal szembesült, ráadásul egy, a polgárháború szélén álló országban, hiszen ekkor 1968-ot írtunk, ám az ügyeletes tiszt látta, hogy hősünk Casablancában drámaiskolába járt és ezért Reno - ekkorra már így hívta magát - a katonák szórakoztatásáért felelős beosztást kapott egy németországi támaszponton. Leszerelés után is ezen a téren dolgozott tovább, a televíziónál és több színháznál is. Első filmszerepét 1979-ben kapta, Costa Gavas Clair De Femme című filmjében, majd egy Betrand Blier munkában tűnt fel, amiért több jó kritikát is kapott, de ezután csak kisebb szerepeket kapott, ahol általában rosszfiúkat kellett játszania, de aztán mégis rámosolygott a szerencse, egy barátságnak köszönhetően.

Reno mint jóbarátja, Luc Besson színésze futott be és vált ismerté, hiszen az akkor még filmeket is készítő és nem csak pénztermelő francia csodarendező 1979-től kezdve több mint tíz éven át majd' minden filmjében fontos szerepet osztott rá. Ő volt a fekete-fehér, utópisztikus Élethalálharc kegyetlen barbárja a nagy karddal, de láthattuk a Metró-ban is és persze felejthetetlen volt a Nagy kékség-ben, amely végképp sztárrá avatta és persze felejthetetlen volt, mint az 1991-es Nikita szótlan takarítója, a gondolkodás és érzelmek nélkül gyilkoló Viktorként is. Ez a film már csak azért is emlékezetes, hiszen itt láthattuk először az akkor még nagyon fiatal Natalie Portmant. Azt pedig nem nehéz belátni, hogy ennek a szerepnek a továbbgondolása volt valamivel később 1994-ben a Leon, a profi, ám addig még történt egy és más. Először is Reno igen nehezen viselte újonnan jött sikerét, amit ugyan elsőre nyakig kiélvezett - pia, kábszer, csajok, ahogy az állítólag lenni szokott -, de aztán jött a mély csömör, ami talán a mai napig is tart. Azóta hősünk nem hajlandó magát komolyan venni és szupersztárként viselkedni és ennek is köszönhető, hogy teljesen komolytalan szerepeket is szívesen vállal. Ilyen volt a Jöttünk, láttunk, visszamennénk, ami, akármilyen idétlen is volt, valahogy mégiscsak minden idők legsikeresebb francia filmjének bizonyult, tehát a készítői valamire ráéreztek és nem kizárt, hogy ez a valami a Jean Reno által alakított buggyant középkori nagyúr volt - és az sem véletlen, hogy a film két folytatást is megélt.

Ezután Reno jól csengő névvé vált a filmszakmában és egy sor nagy költségvetésű hollywoodi produkcióban láthattuk, igaz, általában nem főszerepben, hanem megbízható karakterszínészként. Ilyen volt Tom Cruise oldalán a Mission: Impossible első része 1996-ban, majd a GODZILLA - utólag elég vicces, hogy ezért a vacak filmért mondta vissza Reno Smith ügynök szerepét a Matrix-ban, és persze az egyik legjobb film, a Ronin 2000-ben, illetve a remek Bíbor folyók a következő évben, ahol a mogorva, de kőkemény Niemans felügyelőt alakította. Ez a rendkívül feszes, különleges hangulatú krimi egyben hősünk visszatérését is jelentette a francia mozihoz, aki ekkor fogadta meg, hogy ha teheti, minden hollywoodi munka után legalább egy francia filmet is forgat. Mostanában, ugyebár a francia filmgyártást a nemzetközi piacon is sikeres habkönnyű Luc Besson produkciók uralják és ezek Reno számára is - lásd Wasabi, amely már csak azért is érdekes, mivel hősünk Japánban amolyan félisteni státuszt élvez és több tucatnyi reklámban is szerepel. De azért jut néhány igényesebb alakítás is, mint a Felix és Rose-ban, ahol Juliette Binoche oldalán megkapta talán első olyan szerepét, ahol egyetlen pofont sem kellett kiosztania, sőt, egy érzékeny, szorongásokkal terhelt férfit alakított, akinek a szívét megérinti egy látszólag felületes, de igazán melegszívű nő - igaz, beszélnie itt se sokat kellett.

Vagyis hihetetlenül sok szerep és tapasztalat után Reno egyaránt alkalmas az izgalmas krimik és akciófilmek főszerepére, mint az idétlen vígjátékok balekjának - bár az értelmiségi szerepre néhány kivételtől eltekintve nem feltétlenül alkalmas. Most pedig itt van a Bíborfolyók 2 - Az apokalipszis angyalai, ahol Reno megint a mogorva Niemens felügyelőt alakítja és megint egy zöldfülű zsaruval - sajnos ezúttal nem a szintén gülüszemű Vincent Cassellel - együtt kell megoldania egy titokzatos, sőt, misztikus esetet. Mi nem nagyon izgulunk érte, hiszen vág neki az esze, ha nem is túl gyorsan, ha pedig a dolog szellemi oldala csődöt mond, akkor még mindig oda tud csapni.

Gérard Depardieu

A gallok óriása 1948. december 27-én született Châteauroux-ban, egy Párizstól délnyugatra fekvő, sivár iparvárosban.

Szülei vidékről költöztek fel oda a jobb megélhetés hiú reményében. Gérard, a harmadik a hat gyerek közül, gyakorlatilag az utcán nőtt fel. Tulajdonképpen nem volt gyerekkora, talán ezért maradt fiatal.

Gérard Depardieu jelenség, esemény. Egy kategóriába sem illik bele, minden leírás róla csak megközelítő jellegű lehet. Kétségtelenül elmondható, hogy faragatlan fickó benyomását kelti, és alakjával izompacsirtára emlékeztet. De újra meg újra lefegyverez érzékenységével.

Depardieu, a tegnap és a holnapután embere, korunk hétköznapi hőse - gyengéd és brutális, vagány és mégis érző szívű. Mert szögletes, férfias macho-arcában irritáló a szelíd szempár és a nőies lágyság, ami nem kerülheti el a figyelmét egyetlen kutatónak sem. Anélkül, hogy nőies vagy akár uniszex figurának tűnne, ez a macho több feminin tulajdonságot egyesít magában, mint a többi férfiideál.

Ezzel kapcsolatban Depardieu egyszer azt mondta: "Ha tehát színész vagyok, akkor nőies színész vagyok - talán a legnőiesebb mind közül." Mert a színjátszás a nők nyelve, a csábítás és a szeretetnyerés vágya. Közben úgy mozog a filmvásznon, mint egy táncoló medve, sőt mint egy dühödt vad. Gérard Depardieu - a vad, az állat. Herkules, aki a világot hordja a vállán. A feszélyezett szerető és a merész költő-lovag. A dalnok, a rámenős fenegyerek.

A francia film új szupersztárját, aki senki sem akar lenni, sok tulajdonsággal ruházzák fel. Filozófus, bonviván és forradalmár egy személyben - Prometheus és Danton. Így aztán eljátssza mindezen ellentmondásos szerepeit és a modern film regényalakjává, kollektív fikcióvá válik.

Nem vagyok színész" - vallotta meg életrajzírójának, Robert Chazalnak és hozzátette, hogy szívesen játssza a "művészt". Ez mindent elmond viszonyáról a filmhez, ahol a gumioptika az emberre kell irányuljon és nem fordítva. Nem szabadna, hogy a film gépezetének technikai csillogása, az elektronikus játszadozás öncéllá alacsonyodjon. A modorosságot a film minden műfajában elutasítja.

Depardieu nem hűvös, szófukar hollywoodi hős, hanem embereket formál meg lángoló lelkesedéssel. Gyengéd szeretete az emberek iránt filmjeiből és könyvvé szerkesztett levélgyűjteményéből (Lettres volées - Lopott levelek) egyaránt kiolvasható. Szeretete barátai és kollégái iránt, akikhez nyíltan, szeretettel, de egyben kritikával közelít. Szeretete hús-vér figurái iránt, akik örökké élnek a filmkockákon.

Élete első filmszerepét 1966-ban a Hippi és a cicus című rövidfilmben játszotta.

Az igazi áttörést Bertrand Blier 1974-es Tojástánc című alkotása jelentette, amelyben Patrick Dewaere és Miou Miou voltak társai. Több neves filmrendező is felfigyelt a vagány és kissé szertelen fiatalemberre: 1976-ban Ferreri Az utolsó asszony-ban majd Bertolucci a Huszadik század-ban már főszerepet bízott rá. Népszerűsége gyorsan nőtt, ami - sokrétű tehetsége mellett - alkalmassá tette arra, hogy a nehezebben befogadható alkotásokat, például Marguerite Duras rendezéseit is közelebb vigye a nagyközönséghez.

Ezzel párhuzamosan játszott könnyedebb filmekben (Balfácán, Balekok, Négybalkezes), majd Truffaut-val forgatta Az utolsó metrót, illetve a Szomszéd szeretőket. A nyolcvanas évek olyan nagy szerepeket hoztak számára, mint Wajda Dantonja, majd Rodin a Camille Claudel című filmben. 1990-ben két filmmel is az érdeklődés középpontjába került: a Jean Rappeneau rendezte Cyrano de Bergerac címszereplője, s ugyanakkor az amerikai Zöld kártya sztárja is volt.

A Cyranóért megkapta a Cannes-i Filmfesztivál legjobb férfi alakításért járó díját, a César-díjat és Oscarra is jelölték, ám mivel megrágalmazták, hogy ifjúkorában részt vett csoportos nemi erőszakban, elesett a kitüntetéstől. Az ezerarcú színész több kosztümös filmben is emlékezetes alakítást nyújtott (1492: a Paradicsom meghódítása, A vasálarcos, Nyomorultak, Minden reggel), de a könnyedebb műfajokban is valósággal lubickol szerepeiben: játszott a 102 kiskutyában, ő Obélix az Asterix-filmekben, valamint a Balhé és a Pofa be! krimi-vígjátékok ütődött és kétbalkezes bűnözője. Magánélete, a nőkhöz és az iváshoz való kapcsolata mindig hálás téma rajongói és a bulvársajtó számára. Első feleségétől született lánya, Julie és az idén októberben elhunyt Guillaume fia, s van két házasságon kívül született gyermeke is.

Hosszú évekig Carole Bouquet élettársa volt, 2004 óta egy ifjú amerikai írónővel él együtt. Kikapcsolódásként borászkodik, Párizsban pedig két éttermet is üzemeltet. Több rangos kitüntetés birtokosa is: 1996-ban a Becsületrend lovagjává nevezték ki, 1997-ben a Velencei Filmfesztiválon életművéért díjat kapott, 2001-ben a fajgyűlölet ellen szót emelő filmszerepekért az UNESCO aranyérmével tüntették ki.