Jean Gabin

Jean Gabin (eredeti nevén: Jean Alexis Moncorgé) (Párizs, 1904. május 17. – Neuilly-sur-Seine, 1976. november 15.) francia színész.

Apja, Ferdinand Joseph Moncorgé, kerékgyártó, aki Ferdinand Gabin néven lett kabarészínész. Anyja, Hélène Petit kávéházi énekesnő volt.

Gyermekkorát vidéken, a Párizstól mintegy 35 kilométerre, északra fekvő falucskában, Mériel-ben (Seine-et-Oise megye) töltötte, ahol nővére nevelte. 1915-ben, amikor szülei ismét Párizsban rendezkedtek be, magukhoz vették. Azt szerették volna, hogy fiukból is előadóművész legyen. 1917-ben azonban abbahagyta iskolai tanulmányait és irodaszolgaként a párizsi elektromos műveknél helyezkedett el. 1918-ban elvesztette édesanyját. Apja taníttatni akarta, ezért 1919-ben beíratta egy neves gimnáziumba, ahonnan még abban az évben megszökött, és ismét Mériel-ben, nővérénél húzódott meg.

1920 és 1922 között kétkezi munkával kereste kenyerét: volt anyagmozgató, dolgozott cementgyárban, majd újságárus, kifutófiú és raktáros lett. Igazából azonban csak a boksz érdekelte. Már 10 éves korában eltört az orrcsontja egy bokszmérkőzés során.

Apja unszolására és beajánlására végül is 1923-ban a Folies Bergères zenés színház statisztája lett.

1924-25-ben a haditengerészetnél töltötte sorkatonai idejét.

1925-ben elvette feleségül Gaby Basset színésznőt, akitől két gyermeke született. 1930-ban elváltak.

1927-ben debütált táncos-komikus színészként kisebb operett-szerepekben. Még ebben az évben az ünnepelt énekesnő, Mistinguett partnere lett a Moulin Rouge-ban.

1928-ban forgat először filmet: két néma bohózatban kapott szerepet. A hangos film 1930-ban fedezte fel: a Pathé fivérek produkciójában, a „Chacun sa chance” (Mindenkinek a maga esélye) című filmben kapott szerepet; az első nagy játékfilmje a „Méphisto” volt, azonban igazi nagy ismeretséget a Maria Chapdelaine-ben nyújtott alakításával szerzett 1934-ben. Ezt követően valódi sikerfilmek következtek: „A nagy ábránd”, „Ködös utak”, „Állat az emberben”.

1933-ban feleségül vette Jeanne Mauchain revütáncosnőt. 1939-től külön éltek, 1943-ban hivatalosan is elváltak. Közben 1937-ben kérészéletű kapcsolata volt Mireille Balin, majd 1939-ben Michèle Morgan színésznőkkel.

1939 szeptemberében mozgósítják: Cherbourg-ba vonul be a haditengerészethez. Franciaország német megszállása után, 1940-ben az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Filmrendező barátaihoz csatlakozva Hollywoodba ment, ahol két középszerű filmet forgatott. Ott találkozott Marlène Dietrich-hel, akivel 1947-ig együtt élt. A háború után két közös filmet is forgattak, de az átütő siker elmaradt.

A már ünnepelt színész 1943-ban csatlakozott a De Gaulle tábornok által vezetett Szabad Francia Erőkhöz. Előbb Észak-Afrikában harcolt, majd Leclerc tábornok híres 2. páncélos hadosztályában szolgál tengerészgyalogosként. Ott volt Párizs bevételénél. A háborúban tanúsított hősiességéért megkapta a katonai érdemrendet és a hadikeresztet. Amikor 1945-ben harckocsiparancsnokként leszerelt és visszatért a "világot jelentő deszkákra", haja már hófehér volt.

1947-ben ismét színpadra lépett „A szomj” (La Soif) című darabban, közben filmezett. A szerény sikerű, kisebb filmek után 1954-ben érkezett újból a siker, a „Ne nyúlj a szajréhoz!” című filmmel. Innen karrierje ismét töretlen.

1949-ben feleségül vette Christiane Fournier-t, a Lanvin-divatház vezető modelljét. Ebből a házasságából három gyermeke született, közülük Florence Moncorgé-Gabin ma elismert forgatókönyvíró.

Általában szerette a vidéki életet, különösen kedvelte a lótenyésztést. Egy nagy farmot vezetett Moulins-la-Marche-ban (Orne megye), de a környék parasztjai ellenségesen viselkedtek vele szemben. 1962-ben még tüntetést is szerveztek ellene, több száz földbérletet szerezni akaró gazda napokon át blokkolta a farmját, melyet halála után a családja gyorsan el is adott.

Több dalt írtak számára, melyeknek jellemzője, hogy Gabin nem énekli, hanem elmondja a szöveget, közülük a legsikeresebb a „Most már tudom…” (Maintenant, je sais) című lett.

1963-ban barátjával, az ugyancsak világhírű Fernandellel együtt „GAFER” néven filmprodukciós céget alapított.

Sokszínű egyéniségével meggyőzően alakította mind a csirkefogó, mind a Maigret-féle zsaru szerepét. A II. világháború előtt inkább a tragikus hősök szerepében tündökölt, utána inkább intellektuális szerepeket kapott (elnök, rendőrfelügyelő, igazgató). E szerepei nagyban járultak hozzá mítoszának megteremtéséhez. Egyike azon színészeknek, akik végig jelen voltak a francia filmgyártás nagy pillanatainál, forgattak vele némafilmet, de színes kópiát is. Olyan nagy személyiségekkel dolgozott együtt, mint Jean Renoir, Marcel Carné, Jacques Prévert, később pedig Michel Audiard, Alain Delon illetve Jean-Paul Belmondo csodálhatta nagyszerű jellemábrázolását és egyedi játékstílusát.

Alakításaiért több fesztiválsikert könyvelhetett el: főszereplője volt a legjobb idegen nyelvű filmként 1949-ben Oscar-díjat nyert „A feledés útján” című filmnek. 1951-ben és 1954-ben Velencében kapott nagydíjat („La Nuit est mon royaume” illetve „Ne nyúlj a szajréhoz!”), 1959-ben és 1971-ben Berlinben („Archimédesz, a csavargó”, illetve „A macska”). 1958-ban, majd 1960-ban is jelölt volt a Brit Filmakadémia legjobb külföldi színész díjára („Átkelés Párizson”, valamint „Maigret csapdát állít”).

Több állami kitüntetésben részesült. 1960-ban a Becsületrend lovagja lett, 1976-ban pedig a Nemzeti Érdemrend tiszti rendjelét vehette át.

Halálát tüdővértolulás és szívelégtelenség okozta. Temetése háborús hősnek kijáró katonai tiszteletadással történt, hamvait – kívánsága szerint – Brest-től mintegy 20 mérföldre az Atlanti-óceánba szórták.

A filmes szakma megbecsülését a mai napig élvezi. 1976-ban ő vezethette az első César-díj átadást, halálának tizedik évfordulóján, 1987-ben pedig ő maga is megkapta életművéért a Tiszteletbeli Césart. Nevét adja a Jean Gabin-díjnak, melyet minden évben egy ígéretes fiatal színész kap meg.

Yves Montand

1921. október 13, Monsummano Alto – 1991. november 09., Párizs

Ivo Livi néven, egy toscanai olasz család harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Szegények lévén már 11 éves korától keményen dolgoznia kellett, korán abbahagyta az iskolát, hogy kenyeret keressen. Sokféle foglalkozást űzött, amíg végül Marseille-ben sanzonénekesként sikerült feltűnést keltenie. 1944-ben Párizsba ment, a Folies-Bergère-ben és a Moulin Rouge-ban lépett fel. Edith Piaf felfigyelt a sármos, tehetséges fiúra, igazgatta művészi pályáját, de szerelmével is megajándékozta a vágyakozó Montand-t. 1945-ben debütált Az éjszaka kapui című Marcel Carné filmben. Az igazi színészi kiugrást a Henri-Georges Clouzot rendezte A félelem bére tragikus sorsú, nyertes, ám mégis vesztes sofőr figurája hozta meg számára.

A jóképű, magabiztos, bársonyos hangú énekes meghódította számos, azóta már slágerré vált sanzonjaival a női szíveket, de nem kisebb érdemeket szerzett a filmek világában sem. Montand bebizonyította tehetségét a negatív hősöktől (Az éjszaka Margitja) kezdve, a politikai és bűnügyi történetek figuráin (Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája; A vörös kör; Police Python 357; A vallomás; A háborúnak vége), és a vígjátékban nyújtott szerepein át (Az ördögöt a farkánál; Felszarvazzák őfelségét; Csupa tűz, csupa láng) az amerikai filmek szokványos szívtiprójaként (Szeressünk!; Szentély; Szereti Ön Brahmsot?). A hangos siker végigkísérte színészi pályáját, arra azonban kevesen számítottak, hogy az 1986-ban az idős, sunyi paraszt megformálása ilyen frenetikus fogadtatásra lel Claude Berri két filmjében (A Paradicsom…; …és a Pokol). A politikai események sem hagyták hidegen, az akkor már világhírű színész nyíltan felvállalta baloldaliságát, ugyanakkor megrendülten ítélte el a szovjet agressziót az 1956-os budapesti és a 68-as prágai események miatt. Yves Montand szerelmei is legendásan gyönyörű és tehetséges nők voltak (Edith Piaf, Marilyn Monroe), de az igazi, életre szóló társ Simon Signoret lett. Álompárként emlegették őket és a színésznő halála után férje egy fellépés felvételén felejthetetlen szavakkal búcsúztatta szerelmét: „szeretném, ha emlékeznél az együtt töltött napokra, amikor édesebb volt az élet és fényesebb a nap. Most ősz van, hullanak a levelek, tudod, hogy én nem felejtek, mert a levelek csak hullanak, oly fájón…”